Fekete István: Őszi számadás – Isten

Nagy, szent pillanatokban mindig az ima volt velünk, mellettünk. Nagy örömökben, nagy sírásokban, csendben és viharokban: ima, ima. 

És most mégis mind több helyen hallom, olvasom, hogy valaki imádja a lencsefőzeléket, imádja a karóráját, imádja a kirándulást és a táncot.

Préda lett ez a szó, melyet a magyar paraszttól sosem hallott senki, és elkopott lassan, mint a kocsmaküszöb.

Mindenki „imád” mindent. A lovát, a szeretőjét, a nyakkendőjét - megszentségtelenítve egy szót, az emberi lélek néma himnuszát, a tisztaság, a kérés, a vigasz, a félelem, az istenkeresés egyetlen, utolsó felkiáltását, amikor már nincs semmi segítség, mentsvár, csak az ima.

Ne imádj hát mindent, édes Magyarom, ne szórd lelked aranyát, nyelved szépségét a rombolás disznai elé, ne imádj semmit, csak az Istent, mert nem tudod, milyen idők jönnek, és nincs az a vihar, amely elpusztíthatna, ha veled van az Imádság, és veled van az Isten.

(A pdf változat innen letölthető.)